Minap a tó partján sütkéreztem... a ragyogó napba merítettem arcom... hagytam, hogy szemem befedje a vöröslő aranyos fátyol... lengedezett a szél. Öröm járta át lelkem.. a mosttal, a pillanattal, a meleg nappal eggyé váló öröm. A szél lágyan lengedezett, simogatta bőröm... Mellettem vitorlázók készülődtek ki a vízre. S elkaptam egy mondatfoszlányt: Indulnak az adrenalin túrázók. Eddig bennem az adrenalin üldözők leginkább negatív érzéseket keltettek...Úgy gondoltam, hogy ez csupán a természeti törvények, az isteni természet elleni lázadás, öncélú határtologatás. Ahhoz hasonlítottam, hogy akár fel is mászhatnának a torony tetejére és "nem hiszek a gravitációban" csatakiáltással leugorhatnának onnan, s aztán placccs... hiszi, nem hiszi, de működik. Vannak törvények, amik hitünktől függetlenül, egyszerűen működnek. Na de a készülődő vitorlázókat szemlélve, beugrott egy új gondolat, egy új érzés. Valahol igaz az előbbi fejtegetésem. Is. S igaz az is, hogy a természettel, a nappal, a széllel, a gravitációval egybesimulni csak úgy lehet, ha beleolvadok, ha csukott szemmel beleugrok.... Semmi sem fekete vagy fehér... már megint :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése