Sejtek csatájából, csillagok hálójából leszületünk. Leszünk, amilyenek leszünk.. ahogy a sejtek osztottak és szoroztak, a csillagok hajlamosítottak.. S elkezdődik a még kisbetűs. Eszünk, iszunk, bőgünk, növünk. Egyelőre tanulunk.. nézünk, mint Rozi a moziban. Ellesünk innen-onnan... lehet, hogy halvány emlékképek derengenek amonnan. Kicsit bután, vagy tán kevésbé tudatosan nyúlunk, gyúrnak minket anyák, apák, dadák.. hüp hüp hüp, barbatrükk. S lassan kialakul valami, ami majdnem olyan, mintha, de mégsem... Ott bent, lelkünk mélyén, ha igazán odafigyelünk halk hang figyelmeztet, hogy ez még nem az, ez még nem Te vagy... Hisz ahogy lestünk és néztünk, ahogy gyúrtak úgy csiszolódott Barbacsalád tükre... ami hasonlít ahhoz amit a sejtek és csillagok küldtek, de mégsem. Túlságosan beleolvadtunk a mintákba... elveszett a lényeg, ami odabent suttog és motyorog. Néha nem nagy a különbség, néha meg óriási. A boszorkánykonyhában egy-egy hozzávaló, a forrás, a simítás, a kavarás időben elvihet egy kicsit erre, egy kicsit arra. S egyszer csak ott találjuk magunkat magunkban. S odabent újraforr az alkímia.
